Bruce Springsteen & The E-Street Band: Cadillac Ranch
Oh, azok a kolosszális cirkálók! Nem vagyok autómániás, de máig látom magam előtt az USA-kocsikat gyerekkorom autókártyáiból. Egy ország, négy autó. Sebességre is elég sokat elvitt az 1961-es Cadillac és Plymouth, a Chevrolet Impala és a Ford Thunderbird, de látványra szinte mindent. Muzeális kincsek, legfeljebb Kubában gurulnak már. Ha valaki autentikusan megénekelte őket – a kapcsolódó élethelyzetekkel, szerelmekkel, csalódásokkal, elvágyódással, száguldással és halállal –, az Bruce Springsteen. Racing In The Street. Stolen Car. Drive All Night. Wreck On The Highway . Thunder Road. Pink Cadillac, Chevrolet de Luxe. És persze a Cadillac Ranch, Springsteen egyik legbulisabb koncertdarabja (itt 1984-ből).
A Cadillac Ranch: óda a fecskefarkú autócsodához. Földi mennyország, amint napfényben csillogva, bőgő motorral „tép az országúton, akár egy öreg dinoszaurusz”. Ebben vigyetek a temetőbe, az ócskavastelepre. Mégsem halálvágy, hanem életkedv hajtja, csajozni készül, egy feszes farmerben autózó lányt szólít le, és nem akar a Cadillac Ranchre kerülni. Ami egyébként létező hely: köztéri szoborparkká formált autótemető Texasban. 20. századi Stonehenge. Az Ant Farm művészcsoport alkotta 1974-ben: tíz darab, orral földbe fúródott Cadillac, 1949–63 közötti klasszikus modellek, időről időre átfestik őket, de szabad rájuk graffitizni is.
Springsteen autós ikonokat is a dalszövegbe foglalt: James Deant és az ő ’49-es Mercury coupéját, amelyet az Ok nélkül lázadóban vezetett (és nem a Porschét, amely 1955-ben a halálba röpítette), Junior Johnsont, a korszak utolérhetetlen autóversenyzőjét és még egy színészt, Burt Reynoldst (további megénekelt filmsztárokhoz erre vezet az út). A Cadillac Ranch Springsteen ötödik albumán (The River, 1980) jelent meg, többek között a Stolen Car, a Drive All Night és a Wreck On The Highway társaságában.
Chuck Berry: Jaguar and Thunderbird
Két pakli autóskártyát kevertem össze, hogy tovább tartson a bal kéz-jobb kéz parti. Az egyik picit régebbi volt a másiknál, GB-kocsik csak az újabban voltak. A piros Jaguar „E” 240 km/órával simán vitte a régi pakli fehér Thunderbirdjét, az csak 175-öt bírt.
Chuck Berry is ezeket versenyeztette. A helyszín: Indiana állam. Egy dombtetőn 35 mérföld/órát és előzést tiltó tábla, de a Jaguár és Villámmadár oda se bagózik. A sztori szerint Ludenville-ben valaki besúgja a seriffnek, merre várhatók, parkoljon le Newtonville-ben, és kapja el a fickókat. A seriff napokig hiába vár a növényzet takarásában. Hirtelen porfelhő, eltép mellette a két kocsi. Utánuk ered, vaskos jutalmat remélhet, ha sikerül megbírságolnia a gyorshajtókat. Ő maga nem szokott 100 mérfölddel száguldozni (kilométer/órában ez kb. 150), de ha el akarja kapni őket a megyehatár előtt, tövig kell nyomnia a lejtőn is. A Jaguar és a Thunderbird vidáman előzgeti egymást, nyomukban a seriff. Végre egyetlen yardra (közel egy méterre) van már csak tőlük, de közbejön a megyehatár – oda az intézkedés lehetősége és a pénzjutalom. Lehet visszalassulni.
Chuck Berry 1960-as kislemezén szinte sportriporter stílusban közvetítette mindezt – a rock & roll úttörője lényegében megcsinálta az első rock & rap számot. Eleinte alig ismeri fel a hangját az ember, de végül is beazonosítható. Aki szeretné hallani énekelni is, kerüljön errefelé.
Ray Peterson: Tell Laura I Love Her
Chuck Berry autóversenye jó véget ér, csak a kisvárosi seriff szomorkodhat. Ray Petersonnál nincs happy end. Hőse, Tommy az ezerdolláros díj reményében nevez be egy srófautó-versenyre (Bartos Tibor fordítói leleménye Tom Wolfe művéből, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonalból a 60-as évek amerikai méretautó-szubkultúrájáról, a szobrászatilag és sebességileg egyaránt felturbózott kocsik világáról). Tommy szerelmes, elhalmozná Laurát virágokkal, ajándékokkal és mindenekelőtt egy jegygyűrűvel. Ehhez kell a pénz. A legfiatalabb versenyzőként áll rajthoz, egy kanyarban azonban a kocsija felborul és kigyullad. A roncsból kihúzva, utolsó szavaival Laurának üzeni: örökké szeretni fogja.
Ray Peterson legnagyobb slágere könnyzacskókat célzó, tinédzser melodráma 1960-ból – innen szabad a letérés a tinédzserek , a szerelem és a sírás témája felé, vagy irány tovább, egyenesen előre, a vidám kocsikázást folytatva.
Beach Boys: Fun Fun Fun
Chuck Berry Thunderbirdje a Beach Boysnál becézett formájában, T-Birdként száguldozik (a bevezető gitárfutamot is Chucktól csórták, lásd: Johnny B. Goode). A volánnál egy lány: a papa kölcsönadta a kocsit, mert azt hazudta neki, könyvtárba kell mennie. De persze a hamburgereshez hajt – és száguld, mint a meszes, bömbölteti a rádiót, a csajok irigykedve utálják, a srácok viszont tapadnának rá, de utol nem érik. Aztán a papa megelégeli, elveszi a slusszkulcsot. Vége a mókának? Fenéket, ülj csak be hozzám, énekli a Beach Boys: „Remekül szórakozunk majd, most hogy apuci elvette a T-Birdöt.”
Az amerikai kamaszfilmek visszatérő motívuma, a kocsi mint a zavartalan együttlét előfeltétele, a szörfpop királyainak előadásában. A best of és greatest hits válogatásokról kihagyhatatlan Fun Fun Fun 1964-ben jelent meg, a Beach Boys közlekedési dalainak sorát gyarapítva, mint az 1932-es Ford Modell B nagyszerűségét zengő Little Deuce Coupe, az öreg Dodge szépségéhez és hűségéhez énekelt Ballad Of Ole’ Betsy, az állati gyorsulásra képes Chevrolet 409-et ünneplő 409 vagy a motorreklámnak alkalmas Little Honda.
Janis Joplin: Mercedes Benz
Amikor az 1990-es években még új – és csigalassú – volt az internet, a „számítógépes szupersztráda” megszépítő közhelyével illették. Most, miközben ezt írom, ezen a szupersztrádán söpör végig a hír, hogy a család decemberben elárverezteti Janis Joplin Porschéjét, amely 1995 óta a clevelandi Rock and Roll Hall of Fame Museumban volt kiállítva. 1965-ös évjárat, az énekesnő 1968-ban vásárolta, és unalmas fehér karosszériájára pszichedelikus mintát festetett. Mikor tehát a dalban azt kéri az úristentől, hogy dobja meg egy Mercedesszel, mert minden barátjának Porschéja van, és nem akar lemaradni tőlük, akkor nem szegény Janis óhaját halljuk. Mindazok, akik a létező szocializmusban hallgatták, saját vágyaikat hallhatták bele, akik viszont ott, ahol Janis Joplin élt, a fogyasztói társadalom ironikus kritikáját hallhatták ki belőle. Megmutatni a haveroknak, hogy nekem is futja luxuskocsira. És jól jönne egy színes tévé is. Plusz a készpénz, amit a tévében lehet nyerni (konkrétan a Dialing For Dollars című műsorban, ha épp téged hívnak fel, az adást nézvén tudod a jelszót). De kisebb anyagi segítséget is elfogadok, kérlek, uram, fizesd ki a következő kört, segíts átmulatni az éjszakát.
Janis Joplint 1970. október 4-én vitte el a heroin. A Mercedes Benzt három nappal korábban vették fel, zenei kíséret nélkül. Első sora Michael McClure San Franciscó-i beatköltőtől való, a többit Bob Neuwirth – szintén költő, dalszerző – és Joplin együtt írta. Kislemezen és a negyedik albumán jelent meg (Pearl, 1971).
War: Low Rider
Alapbeállításban a kocsi nagyobb távolságok gyors megtételére való. De ez messze nem minden. Funkciója lehet az is, hogy menőnek – azaz coolnak – látsszunk benne. Ehhez két dolog kell: egy extra járgány + benne egy nagy arc. A feltűnésnek is legalább két módja van: nagyon gyorsan vagy nagyon lassan kell hajtani. Ráérősen cirkálni, fölényesen nézelődni, könyök az ablakban, szem inkább a járdán, mint az úttesten.
A lassú hajtást a low rider kultusz hozta divatba: gurulj minél lassabban, legyen a kocsid minél alacsonyabb: használj kisebb átmérőjű kereket vagy alakíttasd át úgy, hogy az alja a lehető legközelebb kerüljön az útfelülethez. Hogy miért jó az, ha egy felhajtó vagy bukkanó zátonyra futással fenyeget, nem látom át, de tény: sokan – elsőként állítólag a Los Angeles-i chicanók – menőnek találták. Ezt a szubkultúrát zenésíti meg a War 1975-ös slágere, kis- és nagylemezen (Why Can’t We Be Friends?), a témához illő, lépegető tempóban.
Rose Royce: Car Wash
Könnyed mozidaraboknak és slágereknek, ha jól meg vannak csinálva, szívesen elhiszünk bármit. Akár azt is, hogy autómosóként gürizni klassz. Meggazdagodni nem fogsz, de jobb az árokásásnál, sose tudhatod, kivel találkozol, filmsztárral vagy indián főnökkel, folyton jönnek a kocsik, kemény meló, de cool, s a főnök még azt is elnézni, ha néha hülyéskedsz.
Így ecsetelte a kocsimosás szépségeit Gwen Dickey a művésznevét viselő zenekar élén: Rose Royce – nem Rolls-Royce, csak majdnem. A Car Wash a hasonló című vígjátékhoz íródott. Michael Schultz művét nem láttam, tán nem is egy örök darab, a filmzene viszont tarolt 1976–77-ben: díj Cannes-ban, Grammy és persze Nr. 1 kislemez Amerikában. Norman Whitfield írta, aki a Motown Recordsnál leszolgált évtized után, önálló zeneipari vállalkozását a Rose Royce-szal és a legtutibb diszkóslágerek egyikével indította. A Car Washt 2004-ben, a Shark Tale című animációs film zenéjeként Christina Aguilera és Missy Elliott támasztotta fel.
Queen: I’m In Love With My Car
Az autó egy négykerekű barát, jobb, mint a nő, nem dumál vissza. Felbőgeted a motort, elnyomja az érdektelen locsi-fecsit. S akkor ott vannak még a pumpáló dugattyúk, a csillogó dísztárcsák, a csikorgó gumik, a kormány, sebváltó, a karburátor meg a többi alkatrész.
Az autóhoz szóló szerelmes költemény a dobos, Roger Taylor szerzeménye. Ő is énekli, Freddie Mercury kivételesen csak vokálozik. A Queen negyedik albumán (A Night At The Opera) és egyik legsikeresebb kislemeze (Bohemian Rhapsody) B oldalán jelent meg, 1975-ben.
Jackson Browne: Running On Empty
Üres tankkal futok tovább – körülbelül így fordíthatnánk a metaforikus címet. Visz a lendület, de vajon meddig? És merre? Egyáltalán hogyan kerültem épp erre az útra? Fut az út a négy kerék alatt, látszólag előre, miként az évek is, a kamasz- és ifjúkortól a felnőttségig, de vajon mit ér ez az egész? Mire jutottam? Végső válasz nincs, csak az üres tank meg a lendület, már ameddig…
A Running On Empty Jackson Browne 1977-es élő albumának címadó darabjaként jelent meg. Habár soha nem tartozott a legnagyobb sztárok közé, ez a száma milliók memóriájába égett bele, akik akkortájt autórádiót hallgattak Amerikában. 1994-ben Tom Hanks a Forrest Gump címszerepében erre futott keresztül az Egyesült Államokon, helyet biztosítva Jackson Browne szerzeményének a filmtörténetben is.
Rickie Lee Jones: Last Chance Texaco
A kiürült benzintartály motívuma és az autó mint az élet – közelebbről: a reparálásra megérett párkapcsolat – metaforája Jackson Browne után Rickie Lee Jonesnál folytatódik. Csúnya a hangja (mármint a járműé, nem az énekesnőé), üres a tank, lemerült az akku, zárlatos a kábel, bele kéne nézni a motorházba – ehhez férfi kell, nincs mese. Az utolsó esélyt nem szabad elszalasztani. Mintha a sors is országúton vinne előre, látjuk a táblát, itt az utolsó lehetőség a kocsi, a szív szervizelésére: a Texaco. A benzinkút, ahol – a cég csillagos emblémáját emlegető reklámszlogen és a dalszöveg szerint – rábízhatod magad a csillagos ruhás férfira. Rickie Lee Jones eljátszik a többi benzinkút beszédes nevével is: a férfi próbál szokványos és normális lenni (Standard), élénk és eleven (Mobil), nagyvilági és odújába húzódó (Shell). Ezek a lehetőségek.
A Last Chance Texaco 1979-ben jelent meg Rickie Lee Jones első albumán. A fenti élő felvétel mellett érdemes meghallgatni a stúdióverziót, mert a végén, mintha egy autó haladna el, úgy húz át egyik fülünkből a másikba az énekesnő hangja. (Az album nyitószáma, a Chuck E’s In Love már előjött ebben a blogban – ha nem is az utolsó esély, de itt lehet lekanyarodni felé, itt pedig egy generáljavításra szoruló öreg járgányba, azaz a kissé lestrapált apuciba ütközhetünk: Bessie Smith: You’ve Been A Good Ole Wagon.)
Tracy Chapman: Fast Car
A gyors autó ezúttal nem az öncélú szórakozás, hanem a kényszerű menekvés eszköze – legalábbis a dal elején. Ez viszi el a narrátort az alkoholista, dologtalan apától (miután az anya már lelépett), ez kínálja a saját lábra állás, a normális élet reményét, akárhol, csak máshol, el innen, de gyorsan. Lesz munkánk, megélünk belőle, kertvárosba költözünk, nagy házba. A szökési sebesség részegítő volt, az álom túl szép – erre csak kiábrándulás következhet. Mintha ismételné magát az élet: a férfi, akié a gyors autó, több időt tölt a kocsmában, mint a gyerekeivel, csak költi pénzt, amit a nő megkeres. Akinek elege lesz, és végül kiadja az útját: „Fogd a gyors autódat, és húzz el innen.”
A Fast Car 1988 áprilisában jelent meg kislemezen, majd Tracy Chapman első albumán, amely akkorát ütött, hogy nem lehetett kérdéses, mit keres Stinggel, Peter Gabriellel, Youssou N’Dourral és a nagy autós mesemondóval, Bruce Springsteennel egy színpadon az Amnesty International emberjogi világturnéján. Ennek keretében, 1988. szeptember 6-án léptek fel a Népstadionban. Minden néző kézbe kapta az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Magyarország éppen lábalt kifelé a diktatúrából. Akkor a vélemény és a kifejezés szabadságát deklaráló 19. cikk hatott bátorítóan, most a 14. ég a képünkre: „Minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni.” (Túl tragikus a téma ahhoz, hogy a migrációról szóló dalok élvezetére buzdítsak, inkább csak annyit: hallgasd meg, érezz együtt, és ha tudsz, segíts – jogunkban áll, miként nekik a menekülés, még akkor is, ha gyors autó helyett csak a két lábuk van.)
Gary Numan: Cars
„Itt, az autómban érzem legnagyobb biztonságban magam, az összes ajtót bezárva” – énekli Gary Numan, s ha hírfogyasztói vagy mozinézői emlékezetünkből felidézünk olyan eseteket, olyan jeleneteket, amikor agresszív tömeg támad meg egy álló autót, megsejthetjük, mire gondolhatott. Rettegve felhúzott ablakokra, és a reményre, hogy hátha nem verik be bottal, téglával az üveget, s engedik épségben elhajtani.
Ezt a szorongást juttatta fel a listák csúcsára Gary Numan 1979-ben megjelent kislemezével és az albummal, amelyről kimásolták (The Pleasure Principle). Az autós témakör inkább a gitárzene territóriuma, de a Cars – a korabeli videóklip mai szemmel kezdetleges trükkjei ellenére is – azt mutatja, hogy szintetizátorokkal is lehetséges autóról zenélni.
Toten Hosen: Opel-Gang
Gyors autókhoz gyors zenét. Az Opel-Gang nem egészen két perc alatt letudja az Opel-banda szombat délutánját: kar ki az ablakon, rádió maximumra, gáz tövig, zsaruk lehagyva, Ford lenyomva, Fiat leszorítva, új gumik fölszerelve, lakótelep megkerülve, leállás, be a kocsi alá, bütykölés, fociközvetítés, sör, aztán tépés tovább, be nem kapcsolt biztonsági övvel, naná.
Az Opel-Gang eredetileg egy kislemez B oldalán jelent meg 1983-ban. Gúnyolódásnak szánták, de rajongóik szemében nem nevetségessé tette a kocsijukkal vagánykodó srácokat, hanem ellenkezőleg, azonosulást fejezett ki velük – tán épp ezért lett a Toten Hosen egyik legnépszerűbb száma, s a zenekar első albumának címadó darabja. (Sőt, 1990-ben második részt is kapott: Die Opel-Gang Teil II – Im Wendekreis des Opels).
A Toten Hosennel egy időben a Trio is megcsinálta a maga autósdalát: a Nur ein Traum országútra szabott vaskos gitárrocknak indul, angolul, de a kéz bilibe lógásáról már németül értesíti a hallgatót: a lány nem ült az autóban, keze nem volt a fiú térdén, haja nem illatozott zöldalma-sampontól, ez csak álom, amelyből mindössze az ócska VW és a sebváltó markolása volt igaz. (Első lehetőségként innen az álomdalok felé ágazik el az út, egyenesen pedig a versenypályára vezet.)
Yello: The Race
Svájci produkció ritkán arat emlékezetes nemzetközi sikert – legkézenfekvőbb kivételnek a Yello, Boris Blank és Dieter Meier duója kívánkozik. Mindenekelőtt a The Race lüktető tempója és vicces klipje révén, amely 1988-ban indult hódító útjára, és azóta is elő-előveszik, hol egy remix, hol egy reklám kedvéért (mint ennek a VW-hirdetésnek a 3.20-tól kezdődő része, vagy a Forma–1-es sebességet sugalló csomagküldő szolgálat számára felpörgetett The Race II).
Waszlavik „Gazember” László: Hier ist mein auto
Svájci versenyzők után a mieink. Előbb Gazember egy barkács műremekkel, 1985-ből, a magyar popvideó őskorából [benne Bernáth(y) Sándor és Lois Viktor]. Későn születettek kedvéért: a háromkerekű, puha fedelű járgány, amelyben a magát kelet-európai és globális rocksámánként meghatározó művész kezében ostorral, hátán zászlóval érkezik, valóban forgalomban volt, mozgáskorlátozottak jártak ilyennel, Velorexnek hívták. A Challenger pedig, amely a dalszöveg szerint „oké iz”, de persze nyomába sem érhet a pusztai turbónak, egy amerikai űrrepülőgép volt. Az egyszer használatos rakétákhoz képest a Challenger a világűrből visszatérés után újabb utakra is indulhatott. Aztán 1986 januárjában, a felszállás után alig több mint egy perccel fölrobbant. Ez a tragédia is az internacionális sztenderdekkel dacoló ősmagyar virtus igazát bizonyítja: jobb „a nécsörel matériel méd in íszt juróp”.
Brrrrr, brrrrr, ó jeeee.
Tudósok: Apa kocsit hajt
A második helyen befutó két magyar versenyző Bada Dada és Dr. Máriás: a Tudósok. Olyan tudással rendelkeztek, amivel mi, itt, szerencsére, nem: a háború szétdúlta Jugoszláviából menekültek át. Az itteni második albumukon (Ne aggyad az agyad, 1993) megjelent Apa kocsit hajt persze nem a háborúról szól, nem Jugoszlávia, hanem csak a családról alkotott ideálkép darabokra hullásáról. A gyermek naiv tekintete óriásinak és csodásnak látja a világot, mi meg, cinikus felnőttek, csak röhögünk, ahogyan a naiv művész fapofa humora önmaga paródiájába fordítja mindezt.
Apa „nagy fehér, Fiat 1500-as gépjárművet” hajt, amely „gyorsan suhan, mert Apa vezeti”, méghozzá „két kézzel, egy kézzel, kéz nélkül”, ugyanakkor „figyelmesen, tapasztaltan, türelmesen”, hiszen „tudja, hogy helyes munka- és időbeosztással minden nehézséget át lehet hidalni”. Apa „egy hős személy”, „tudja fékezni az indulatait”, Anya meg, aki „otthon főz finom ebédet”, a „legdrágább a világon”. (Rükverc, vissza a családról szóló dalokhoz, vagy tovább, padlógáz az ütközésig.)
Radiohead: Airbag
„Neonfény gördül föl s le / Újjászülettem” – nyitja ki szemét a beteg. Megtapogatni nem tudja végtagjait, mozdulatlanul fekszik, de a testére tapadó vezetékek továbbította jelek a monitoron villogva megerősítik, hogy amit érzékel, az valóságos: él. Akár meg is halhatott volna. – „Egy gyors német autóban / Kész csoda, hogy túléltem / Egy légzsák mentette meg az életem.”
Thom Yorke tudja, miről énekel. Egy régi autóbaleset emléke, az újjászületés élménye ihlette a Radiohead Airbag/How Am I Driving című, 1997-ben megjelent EP-jét. Az OK Computer albumot is nyitó Airbag a Galaxis útikalauz stopposoknak által ihletett Paranoid Androidba úszik át – s ezzel máris az olvasmányokból táplálkozó daloknál vagyunk. Megérkeztünk.
Legutóbb: Ahol bármi megtörténhet – 40. Az álmok világa
Legközelebb: Úton (utak, utcák, terek)
Addig is, még 12 autózene/zeneautó:
Bo Diddley: Cadillac
Beatles: Drive My Car
Cream: NSU
Clash: Brand New Cadillac
Tom Robinson Band: Grey Cortina
Prince: Little Red Corvette
Phranc: ’64 Ford
Eleni Mandell: 1970 Red Chevelle
Mau Mau: Mia macchina Mercedes
Bloodhound Gang: Asleep At The Wheel
Kispál és a Borz: Autók a tenger felé
Quimby: Autók egy szerpentinen
